Az egyik márciusi éjjel lehetőségünk nyílt, hogy betekintsünk egy mozigépház működésébe. Itt egymás mellett áll a digitális és az analóg mozigép… Én – a hallottak alapján – nem temetném a mozigépes vetítést, hiába szűnt már meg a mozigépészképzés, mert az Intermédia tanszéken a mai napig kötelező tantárgy a filmvágás és befűzés, a hagyományos filmkészítés. Másrészt a már hagyományosnak nevezhető Sundance nemzetközi alternatív autonóm filmfesztiválon nagy előnyben részesítik a filmszalagra forgatott filmeket. A negatívban, diában fellelhető képek beszkennelése, befotózása és digitális előhívása már a multimédia új területeit ötvözi.
A ma már megszűnt Balázs Béla Stúdió filmjei, melyek mind a filmes technikával készültek, nagy harc és értékmentés árán sikeresen eljutott oda, hogy a BBS Kutató Archívum gondozásába kerültek – sőt ott meg is tekinthetőek.
A film kistesói a történelmi diaképek, szinte 80%-ban magántulajdonban vannak, gondolok itt az elmúlt rendszerek népnevelő, propaganda és katonai oktatói diasorozataira…
A gép, a levegőben kavargó por, a kattogás és a sík kiteljesedése a 3D illúzióját keltő síkra – maga a szerelem a filmmel.
Odaálltam a vetítővászontól néhány centire és a filmben voltam. Köröttem peregtek a képek. – A film képes a lineáris idő hamis gátját kettétépni.
Egyenrangú szinten van minden más képzőművészeti ággal, mégis az a mostoha szerep jut neki, hogy a közoktatás szintjén egy gyerek csak a nagykorúvá válása után – amennyiben művészi irányú továbbtanulást választott – találkozhat csak filmművészettel.
